Okos Tímea Kitti küldetése és hivatása az, hogy az egészséges életmód és a tudatos táplálkozás területén segítse az embereket, családokat. Azt vallja, hogy a jóllét a minőségi étkezéssel, a mozgással és az önmagunkkal való törődéssel kezdődik; a következő generáció egészsége pedig a mi kezünkben van. Arról beszélgettünk vele, hogy hogyan előzhető meg az, hogy a gyermekünk válogatós legyen, ha pedig már kialakult nála ez a probléma, mit tehet a szülő.
Sok szülőnek okoz fejfájást, hogy a gyereke válogatós. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan lehet megelőzni, hogy ne legyen az?
Először is nagyon fontos leszögezni és tisztában lenni azzal, hogy a válogatósság bizonyos mértékig teljesen normális életkori sajátosság; a kisgyerekek legnagyobb részénél jelentkezik másfél-két éves kortól. Legjellemzőbb a 2-4 éves kor magasságában. A legtöbb probléma ott kezdődik, hogy a szülők megijednek, hogy a nagyevő kisbabából egy „kisevő” nagygyerek lett, aki elkezdi elutasítani az ételeket – és itt szokott beindulni a negatív spirál azáltal, hogy a szülők saját maguk kezdik el beszűkíteni a családi ételrepertoárt, ami által nagyon hamar eljutnak odáig, hogy a gyerek tényleg csak a vajas kenyeret, üres tésztát, a sült krumplit és a rántott húst fogja megenni, na meg persze az édességeket. Ebből kijönni nehezebb, mint elkerülni, amihez szerintem az alábbi 5 dologra érdemes preventíven figyelni:
- Amennyiben a hozzátáplálás során változatos ízekkel, fűszerekkel, ételekkel és TEXTÚRÁKKAL találkoztott a baba a kezdetektől, nem húzódott el hónapokon át a pürézés, nem etetjük túl sokáig (sőt, lehetőleg semeddig), a tápláló, színes, változatos CSALÁDI ételekből kínáljuk a családi étkezések során pozitív, támogató és jó hangulatban, akkor azzal a lehető legerősebb alapokat tudjuk lefektetni a következő időszakra.
- Mind a hozzátáplálás, mind a későbbiek során mindennek az alapja aDOR, azaz a Division of Responsibility in Feeding, a felelősség megosztásának az elve. A lényeg, hogy a szülő felelőssége az, hogy MIT, MIKOR és HOL kínál, az viszont teljes mértékben a gyereké, hogy ebből elfogad-e bármit, és ha igen, akkor MENNYIT. A legtöbb válogatóssági probléma hátterében ennek a felborulása megtalálható (klasszikus példa a tukmálás, vagy pedig az, amikor a gyerek dönti el, hogy mi legyen vacsorára – sokszor a felszolgált helyett).
- Mantrázzuk, hogy hosszú távon (márpedig a gyermektáplálásban hosszú távon gondolkozunk) nem az a fontos, hogy mit eszik meg, hanem hogy mivel kínáljuk, azaz az expozíció. Ha mi magunk szűkítjük be a kínált ételeket, ha egyre kevesebb félével kínáljuk, akkor hogyan várjuk, hogy egyszer megtanulja megszeretni őket?!
- Nincs B, C opció, sem pedig kívánságműsor. Klasszikus, hogy tálaljuk a vacsorát, a gyerek pedig mondja, hogy ő melegszendvicset kér. A szülő elkészíti. Aztán persze az sem kell, inkább virsli… az opciók felkínálgatása sajnos hosszú távon elég nagy galibákat tud okozni. Fontos, hogy mindig legyen ALAPBÓL a felkínált ételek között olyan, amiről tudjuk, hogy jó eséllyel megeszi („biztonságos étel”), és hogy többkomponensű legyen a vacsora, azaz tudjon belőle választani valamit, ami szimpatikus: csirkemell, saláta, avokádó, bab, rizs. Hangsúlyozzuk, hogy nem kell megenni semmit, egye azt, ami szimpatikus, de ma ez van, nincs más helyette.
- Felejtsük el a nyomásgyakorlás minden formáját, mert hosszú távon mindig visszaüt. Nem fog működni a „ha megetted a vacsorát, kapsz csokit” és az sem, hogy „ha nem eszed meg a brokkolit, nem nézhetsz TV-t.” Sokkal felszabadítóbb mondat: „nem kell megenned, edd azt, ami szimpatikus és ami jól esik”.
Ha sajnos már kialakult a rossz étkezés, a gyerek turkálja az élet, válogat – mit tehet a szülő?
Sajnos azt láthatjuk, hogy sokszor a „probléma” megoldására tett erőfeszítés okozza a problémát magát. Azaz, ha nem csinálnánk ügyet abból, ha alkalmanként elutasítja a gyerek az ételt, vagy keveset eszik belőle, hanem megértenénk, hogy ez normális életkori sajátosság (és nem a bosszantásunk miatt történik), akkor nem indulna be a negatív spirál. A szülők sokszor „mindent megtesznek”, aztán egyre kevesebbet és kevesebb félét eszik a gyerek.
Az első és legfontosabb nem az étel körül lesz (mit adjunk, mit ne adjunk), hanem: állítsuk vissza a jó hangulatú közös családi étkezéseket, amelyek nem a gyerek (nem) evéséről szólnak, a család nem az ő piszkálásával van elfoglalva. Nagyon sokan tapasztalják, hogy ha ezt a stresszt leveszik magukról és a gyerekről, egyszerre elkezdenek „jobban” enni! Szóval kezdjük itt, a feszültség, nyomásgyakorlás megszüntetésével. Legyen az étkezőasztalt a legboldogabb hely a lakásban, legyen jó együtt leülni enni. Még Vekerdy tanár úr is úgy fogalmazott: „hagyjuk békén a gyereket”!
Nagyon fontos a határok húzása és azok betartása is – a kereteken belül viszont egy egyszerű döntési lehetőség és életkornak megfelelő szabadság, kontroll adása. Mivel ezek a „nemszereteeeeem”- jelenetek a legkevesebb esetben szólnak az ételről; sokkal inkább a határokról, kontrollról, azaz ahogy a franciák is tartják, ez sokkal inkább lesz egy pszichológiai kérdés semmint dietetikai vagy hogy „mi legyen vacsira” (nem véletlen kezdtem el 3. diplomaként pszichológiát hallgatni). Az abszolút a szülő felelőssége, hogy mi kerül az asztalra, ha viszont nem helyezünk rá nyomást, hogy ezt most meg kell enned, hanem azt mondjuk, hogy nem kell megenned, azt eszel belőle, ami szimpatikus, akkor a kontrollharcok élét már el is vettük. Ha nincs kivel harcolni, értelmét veszti a harc is. Nem tudom, hogy miért, de manapság nagyon sokszor látni, hogy az engedékeny nevelési stílus lett az uralkodó, kifejezetten az étkezés terén láthatjuk, hogy valahogy nehezen megy a határhúzás, pedig a határok fontosak.
A határokon belül is kiemelném a rendszeres étkezések fontosságát, mert az is hozzájárulhat a válogatóssághoz, amikor a gyerek egész nap össze-vissza nasikázhat (egy kis buláta itt, egy kis gyümölcsleveske amott, meg egy kis bio müzliszeletecske úton hazafelé, vagy csak úgy a babakocsiban, meg mert unatkozik, mert sír stb.), és csodálkozunk, hogy mire az asztalhoz kerül, nem éhes és csak turkálja az ételt. Az étkezésnek helye, ideje van, a két tervezett étkezés közötti nassolást és kalóriatartalmú italok fogyasztását ajánlott kerülni.
Érdemes lehet foglalkozni a saját étkezéshez fűződő viszonyunkkal, hiszen nemcsak ételt, hanem attitűdöt is adunk a gyerekeknek az étkezések során, akik az első években nem tanulnak, hanem utánoznak, másolnak. Ugyanígy fontos lehet az örökölt evésmintáinkat is megvizsgálni, hogy milyen automatizmusok indulnak be, amikor például a gyerek elutasítja az ételt. Ha nagyon erős és nehezen szabályozható érzelmi reakciót vált ki, nem tudunk uralkodni magunkon, és szinte halljuk a szüleinket a saját hangunkon, akkor érdemes lehet átgondolni ezeket és a helyükre tenni. Az, hogy a gyerek nem eszik, evolúciósan elemi (halál)félelmet válthat ki, hiszen még pár generációval korábban is valós veszély volt az éhezés. Ma azonban a fordítottja igaz, ma már a túl sok és nem megfelelő étkezés következményeiben halnak meg idő előtt sokan, azaz a korábbról hozott mintáink mára diszfunkcionálisokká váltak, nem segítenek. Át kell írni őket – ha úgy érezzük, hogy egyedül nem megy, akkor segítséggel.
Nálam a hírlevélen keresztül elérhető Gasztrofelfedező Hónapok során részletesen van szó 12 alapelvről, de ha valaki úgy érzi, hogy elakadt, akkor konzultációra is lehetőség van.
Hogyan lehet megkülönböztetni a válogatós gyereket attól, akinek esetleg már étkezési zavara van? Mikortól kell aggódni és szakemberhez fordulni
Alapvetően, ha hosszú távon és tartósan beszűkül a gyerek étrendje pár ételre, ha már hosszú ideje úgy érezzük, hogy harc az étkezés, amely sokszor sírásig fajul, és a gyerek semmilyen körülmények között nem hajlandó megkóstolni semmilyen újat; ha szélsőségesen reagál ételekre, étkezésekkel kapcsolatos helyzetekre, illetve, ha a fentieket követve sincs javulás, változás, akkor érdemes lehet szakemberhez fordulni.
Egy évig éltetek Nicaraguában, most jöttetek haza. Mi az a legfontosabb tudás, amit a táplálkozás kapcsán magaddal hoztál?
Az elmúlt évben azt hiszem, viccesen akár azt is mondhatnánk, hogy igazi „babosrizs-influencer” lettem – rengeteg család étrendjébe került be több bab, babosrizs és hüvelyes a visszajelzések alapján, aminek nagyon örülök. Érdekes, hogy Közép-Amerikában senki nem puffad vagy fél a babtól: ott egy háromfős család egy héten lefőz 4 kg nyersen mért babot! Megtanultuk, hogy reggelire is lehet babosrizst enni – az igazi délig tartó lendület. Ugyanígy fontos üzenet innen, hogy nem, a kukorica nem a disznóknak való, ahogy diétás körökben hallani lehet néha. A nicaraguaiak magukat a „kukorica gyermekeinek” hívják, szintén napi szinten kerül fogyasztásra valamilyen formában.
Arra is rájöttünk, hogy mangó és avokádó nélkül boldogan tudunk élni, de az otthon és a gyerekkor ízei tényleg örökre elkísérik az embert – én szinte megőrültem már, hogy málnát, barackot vagy szilvát tudjak enni, na meg persze egy kis csabai kolbászt, egy jó sajtot. Nem, az egy kilós avokádó meg mangó sem kárpótolt ezekért.
Itt megtapasztaltuk azt, amiről sokszor írok: a gyerekkori ízimprinting életre szóló jelentőségű (nekem szerencsém volt, hiszen anyukám már a ’80-as években vegetáriánus volt, amikor ez nem volt még divat, és reformkonyhát vitt otthon, nagyon fontos volt számára az egészséges életmódra való nevelés példamutatás által… azt hiszem, ezt adhatom tovább a fiunknak is), és a hozott ízélményeket, mintákat később nehéz felülírni. Ezért fontos, hogy mivel indítjuk útnak a gyerekeket. Mi fog neki hiányozni: a friss gyümölcsök és más házi, tápláló fogások, vagy pedig a mára oly elterjedté vált ultrafeldolgozott késztermékek, amelyek ráadásul bizonyítottan függőséget alakítanak ki, és ha piciként ezeket az ételeket szokták meg a kicsik, akkor később nehéz lesz áthuzalozni őket erről.
Ha pedig kicsit szakmai szemmel is nézzük, akkor azt tudom elmondani, hogy a fentiekre való figyelés és sok-sok energia, idő, türelem, amit a közös étkezésekbe és a fiunk kulináris nevelésébe fektettünk, az 5 éves kor körül már tényleg bőven megtérülhet. Egyébként sem kellett sem 9-12 hónaposan, sem pár évesen sem izgulnunk sehol Világjáró Családként az utazásink során, hogy mit fogunk majd vele enni egy dél-afrikai tetősátras kempingezős úton, Irakban vagy éppen Libanonban – hát mindig azt, amit mi: a helyi ételeket! Most viszont az elmúlt évben már igazán egyszerűnek éreztük ezt. Az egy év alatt jártunk 18 országban; ettünk együtt lámát, alpakát, iguánát, tatut, tengerimalacot, azaz a fiunk mindenhol mindenféle ételre nyitott – hatalmas élmény vele együtt felfedezni nemcsak a világot, de annak ízeit is.
A gasztronómiai nyitottság óriási ajándék mind felnőttként, mind gyerekként, hiszen kinyílik a világ, és nem kell előre stresszelni, hogy az adott étteremben, úticélon lesz-e majd olyan, amit a gyerek is megeszik.
De persze ahhoz, hogy ezt fejlesszük, nem kell egy évet Latin-Amerikában eltölteni vagy 50+ országban járni – már a konyhánkban is elkezdhetjük a közös gasztrofelfedezéseket. A gyerekek bevonása a főzésbe szintén egy olyan dolog, ami nagyon sokat segíthet a válogatósságon. Egy gyerekeknek szóló receptönyvvel, mint amilyen a Gasztrokaland: 12 recept alatt a Föld körül című, utazásaink által inspirált kiadványunk, jó móka is lehet a közös főzés!
Ha pedig már otthon megismerkedik a világ különböző konyháival, fűszereivel, akkor már nem lesznek idegenek számára, és magabiztosabban, könnyebben fog tudni járni-kelni a nagyvilágban.
Én hiszem, hogy ez az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk a gyerekeinknek: biztos alapokat és gyökereket, amelyek az egészséges, kiegyensúlyozott, élvezhető és tápláló étkezésekből táplálkoznak, és persze szárnyakat, amelyek új gasztrokalandok felé repítik a kis felfedezőket, hogy bátran és magabiztosan indulhassanak el a világban az étkezések területén is.
Tarts velünk legközelebb is, hogy első kézből értesülj szakértőink legújabb tanácsairól, tippjeiről, valamint a gyermeknevelés és -gondozás minden területét érintő friss tudnivalókról!
